A Matterhorn csúcsmászás krónikája

Először is köszönjük a gratulációkat és a blogon hagyott megjegyzéseket, szuper érzés elérni a csúcsot. Íme a Matterhorn mászás napjának krónikája.

Az alvásnak a 3:30-kor menetrendszerűen lezajló villanyfeloltás vetett végett. Egyébként az alvási lehetőségeket egy ilyen helyen a következő összetevők mellett kell elképzelni:- 3260 méteren vagyunk- emeletes ágyak, 12 férfi összezárva egy kis helyre (hangokat, szagokat nem részletezem, de könnyen elképzelhető)- másnap mászod Európa egyik legnehezebben elérhető négyezres csúcsát

Szóval nem volt könnyű elérni az alfa állapotot, de még a bétát sem. Én mondjuk jól aludtam köszönhetően a korábbi rossz tapasztalatok miatt magammal hozott füldugónak, Dani és Laci viszont szinte alig aludt, elméletben már többféleképpen is elbántak a horkolókkal.

Korán keltünk tehát, gyors reggeli, majd felvettük a beülőket, bekötöttük a kötelet, hátunkra kerültek a zsákok: elérkezett a hónapok őta várt pillanat, a Matterhorn csúcsmászás reggele. A reggeli Hörli hüttét egyébként egy felbolydult méhkashoz tudnám hasonlítani, ahogyan a hegyi vezetők sürgetik a kuncsaftjaikat a minnél korábbi indulás végett, olyat is láttam, hogy a srác még evett, de a vezető már a perec csomót kötte a beülőjére és még le sem nyelte a lekváros kenyeret, amikor már taszigálták őt kifelé a hütte előtti teraszra. Szerintem ez szánalmas, nem is a mi formánk, így megvártuk amíg ennek a cikrusznak vége és 3:50-kor a hegyivezetők eltünnek kuncsafjaikkal a sötétben.

Mi 4:25-kor indultunk el, addigra a nehezebben mászható helyeken feltorlódott hegyivezető+kuncsaft tömeg már el is oszlott. Kb egy órát másztunk a sötétben, jó volt hogy előtte nappal már bejártuk az útvonalat, sok ismerős fogás, lépés és megoldandó helyzet köszönt vissza. A napfelkelte a hegyen mindig csodálatos látvány és melengető érzés, akinek ebben még nem volt része javaslom hogy próbálja ki.

A 4000 méteren található Solvay házat gyorsan elértük, itt volt az első pihenőnk is. Kis csoki, energia szelet, ital, aztán folytattuk utunkat felfelé. A csúcstömb a napfeltelte fényében sárgállik, gyönyörű, nagyon akarjuk. Sziklát mászni négyezer felett, még ha nem is extrém nehéz, bonyolult dolog, az ember fizikai és szellemi teljesítőképessége kb a felére esik, sokkal több időbe telik észrevenni a következő lépést vagy fogást, illetve sokkal hamarabb elérkezik az a pont, amikor lihegni kezd az ember, nem bírja tüdővel, meg kell állni szusszanni. Ezeket a járulékos tüneteket még megfelelő akklimatizációval sem tudtuk elkerülni, így 4100 felett nagyon belassultunk, pont a csúcstömb mászásának megkezdése előtti kitett gerincen kezdtünk merülni agyilag és fizikailag, ami a 2000 méteres keleti és északi falm határán egyensúlyozva nem annyira jó dolog.

Vegülis gond nélkül túljutottunk ezen a szakaszon és csúcstömbre vezető útvonalon beépített tornatermi kötelek előtt találtuk magunkat. A fix kötél azt a téves képzetet keltheti, hogy semmi nehézség, csak markolod a kötelet és léped a falat, a tornaórán is ment anno. Viszont négyezer felett vagy, másztál már 800 méter szinetet, tehát a kezeid nem mindig engedelmeskednek és abba jobb bele sem gondolni, mi lenne, ha már nem markolnád a kötelet. Egyébként nem ördöngösség, csak nagyon oda kell figyelni.

Túlvagyunk a fix köteles szakaszon, kimegyünk az északi fal tetején található fagyott hómezőre. Itt már felkerülnek a hágóvasak, ami nélkül nem is lehetne ezen a terepen mozogni. Viszont hágóvassal biztosan, bár lassan jutunk előreegyre inkább vágyunk, hogy elérjük a csúcsot, percenként tekintek az órámra, ellőrizve a magasságot, mennyi van hátra. Már nem sok.

Csak pár lépés, kiérünk a csúcsgerincre, egyre feljebb jutunk és nincs tovább felfelé, vége, ennyi, a csúcson vagyunk!!!

Elértük a 4478 méteres magasságot, átjár minket a meghatottság, gratulálunk egymásnak, megköszönjük Lacinak a sok segítséget és főleg a türelmét. Fantasztikus a kilátás ilyen magasról, lényegében minden környező pont alacsonyabb nálunk, az olasz oldal teljesen felhőben van, de messze alattunk, így fentről csodáljuk ezeket a fehér dunyhákat. Teljesen más innen a kilátás, mint a repülőgépből, olyan magasságból az ember nem érzékeli a teret, minden szép, de hiányzik a mélység dimenziója, minden egy sikban lévőnek tűnik.

Szóval élvezzük a látványt és a jóidőt, túl sok időnk nincs, megesszük a csúcscsokit, mennek a sikerrül tudósító telefonhívások, Anyukámat sajnos sikertelenül próbálom telefonon köszönteni születésnapján a Matterhorn csúcsáról, de azért megtörténik a bejegyzés a blogba :) Aztán megkezdjük a lereszkedés, tudjuk, hogy hosszú lesz, bár ennyire hosszúra és körülményesre nem számítottunk.

A havas szakaszt viszonylag gyorsan teljesítjük, a legnagyobb gondot a velünk egy ütemben ereszkedő német páros okozza, mivel állandóan keresztezzük egymás útját, ugyanazon ereszkedő pontokat használva. Sajnos udvariaskodásra nincs idő, menni kell lefele, jó lenne őket megelőzni, de csak nem sikerül, mindenki a saját anyanyelvén adja elő "jókivánságait" - mi azonban értünk németül, szóval nem kellemes. A gerinc szakaszon 4100 körül aztán mi mászásba váltunk, ők viszont érthetetlen módon a keleti falba folytatják az ereszkedést. Ez rendkívül veszélyes terep, reggel többször is tapasztaltuk, hogy a keleti falon hűtőszekrény méretű sziklák robognak végig, több száz métereket pattogva, darabokra hullva, kész öngyilkosság ott mászni. Kiszámíthatatlan fal, jobb elkerülni, mi is így teszünk. Másnap tudjuk meg, hogy a német páros a Solvay házban töltötte az éjszakát.

Nálunk az egyetlen nehézség a lassú haladás mellett, hogy fél hatkor elkap minket egy nagy vihar, mennydörgés, villámlás és masszív jégeső, ami csak úgy kopog a sisakunkon. Viszont nincs idő félreállni, a villámlást mélyen a falban halandva veszélytelennek ítéljük, a jégeső ellen pedig vízálló öltözetet húzunk és mászunk tovább. Jégesőben 3800 méteren szikálát mászni nagyon nem könnyű: a szikla vizes, a nagy kopogásban alig hallod a másikat, a lépeseket jégdara fedi, bizonytalan és még lassabb minden mozdulat. Tanácsatalan franciákba botlunk, akik az olasz oldalról indultak és nem tudják a svájci lementi utat. A nagy viharban mi magunk is bizonytalanok vagyunk, 20 perce telik mire rátalálunk a továbbvezető útra.

Egy órás vihar után eláll a jégeső, a környéket vastag jégdara borítja, mi már nagyon elfáradtunk, főleg szellemileg, nehezünkre esik a mozgát koordinálni, de még 400 méter szint van hátra, nincs mese, menni kell.

3500 méteren lekerül a kötélbiztosítás is, majd megtesszük az 1200 méteres ereszkedés utolsó métereit, majd immár biztos talajon a Hörli hütte felé vesszük az irányt. Este 8 óra van, teljesen kifacsarva érezzük magunkat, még egy gyors telefon az otthoniaknak, hogy rendben leértünk, egy kis sörözés, majd ágyba zuhanunk.

Hihetetlen nap volt, kicsit elmélkedek még a mai napon elért sikerröl, de az agyam gyorsan kikapcsol, az alvással nincs gond.